A korabeli uralmi elitnek a tömegekhez (pontosabban: a nyilvánossághoz és saját társadalmi szerepéhez) fűződő viszonyát jellemzi a pártvezetők és a futballisták szimbiózisa. Minden rezsimnek elemi érdeke, hogy elfogadtassa magát az emberekkel; még a diktatórikus rendszerek is törekedtek így valamiféle legitimációra. A hatalmat megszerző politikusok erőfeszítéseket tettek a hatalom sajátos eszközökkel való igazolására, annak érdekében, hogy saját maguknak társadalmi támogatottságot szerezzenek. A szocialista rendszer legitimációja – a legelterjedtebb felfogás szerint – a rendszer megváltoztathatatlanságába vetett hitre épült. A megváltoztathatatlannak gondolt viszonyok közt a hétköznapi emberek a változást csakis felülről várhatták. Ennek szellemében a mindenkori hatalmasok igyekeztek paternalista viszonyt kialakítani az alattvalókkal. E törekvés a legtöbb esetben összekapcsolódott a pártvezetők személyi kultuszával, a propagandában úgy látszott, hogy ők mintegy a társadalom felé gyakorolt kegyként vállalják fel nemzeti ügyek intézést, és össztársadalmi problémákat oldanak meg, egyszóval: nélkülözhetetlenek. Saját karizmájuk erősítése miatt időről-időre szimbolikus, a társadalom többségét foglalkoztató kérdésekben nyilatkoztak meg. Magyarországon a foci a huszadik század eleje óta számít(ott) ilyen kérdésnek, vagyis nemzeti ügynek.

a cikk teljes változata megjelent a Sic Itur ad Astra 62. (2011) számában