A tanulmány a fiziognómia európai történetének ismertetésével kísérli meghatározni ennek a különleges tudománynak a fő jellegzetességeit és formáit. A történeti áttekintés után azt igyekszik bizonyítani, hogy bár a fiziognómia alaptétele mindig ugyanaz maradt (lehetséges a külsőből a belsőre, a formából a tartalomra következtetni), itt korántsem valamiféle egységes tudománnyal állunk szemben. Hiszen a fiziognómia már születésekor kétféle gondolkodásmódot egyesített magában, a mágikus-analogikust és az empirikus- racionálist, és már az ókorban két különálló és alapjaiban különböző elmélet egyesült benne: az analógiás gondolkodáson alapuló fiziognómia és a természettudományos teóriákra alapozott alkattan. Később pedig fejlődése során a fiziognómia tana vagy tudománya olyan mélyreható változásokon ment át mind módszereiben, mind céljaiban, mind pedig elméleti alapozása tekintetében, hogy fejlődésének különböző korszakaiban és fokozataiban egyazon dolognak szinte alig tekinthető. Másrészt a történet arra is rávilágít, hogy ha a világot tények, jelek halmazának tekintjük, valójában önkényesen határozhatjuk meg, mit tekintünk ténynek és jelnek, nem is beszélve arról, hogy az eleve önkényesen meghatározott tény- és jelcsoportot miként értelmezzük.

a cikk teljes változata megjelent a Sic Itur ad Astra 62. (2011) számában